Az Egyiptomiak

Az egyiptomiak a babilóniaiaktól tanulták meg a sörfőzés művészetét, ők finomították ügyes módszerekkel, egyes zöldfélék hozzáadásával a minőségét. Rengeteg sörfelirat maradt az egyiptomi templomok falain. Látni rajtuk, ahogy a cefréhez a korsóból valamilyen folyadékot öntenek, kétségtelenül valamilyen ízesítőszert. Hogy mit, azt nem tudjuk, viszont más forrásokból megállapítható, hogy bizonyos tájakon beléndekfüvet is adtak a sörhöz. Ezt támasztja alá az a tény, hogy a hordókból hosszú csövön szívták ki az italt, a csőbe be volt építve egy kis szűrő, hogy a folyadék felszínén lebegő zöldfűszer ne kerüljön a szájba.

A papiruszokból az is kiderül, hogy a sivatagi útra küldött expedíciók nem sört, hanem kis sörfőző berendezéseket vittek magukkal. Ugyanis az óegyiptomi sör hamar megromlott. Ebből a korból származik maga a folyékony kenyér elnevezés is. A társadalmi élet szinte minden színterén jelen volt ez az ital, még az elhunyt mellé is nagy kannákban tettek belőle a hosszú útra.

Plinius római történetíró írja le, hogy az egyiptomi nők nemcsak isszák a sört, hanem habját szépítőszerként is használják. Thébában egy piramisfeliraton olvasható az i.e. 1800–as évekből, hogy a királyi udvartartás napi 130 korsó sört fogyasztott. Egyiptomban a sörfőzés és kimérés nagyrészt állami monopólium volt. Ennek köszönhetően hamar kialakultak a nagy sörfőzdék. II. Ramszesz fáraó idején a sörfőzdékben már hivatásos, tanult sörfőzők dolgoztak, a mai mesterek híres elődjei. Tell–Amarnában sikerült feltárni egy korabeli sörfőzdét, amely Ehnaton fáraó és családja sörellátásáról gondoskodott. A helyiség négy teremből állt, az elsőben szárítókemence volt, a másodikban a főzés és az erjesztés folyt, a harmadikban a különböző edények sorakoztak, a negyedikben a hozzávalók, a fűszerek, a maláta, datolya.

Az egyiptomi sör ízéről, minőségéről az első hiteles adat a nagy történetírótól, Diodórosztól származik. Bár a leírások nem egyértelműek, az bizonyos, hogy legalább hétféle sört készítettek. Az egyiptomi sör a fáraó birodalmának határain is túljutott.

A zsidók egyiptomi fogságuk alatt ismerhették meg készítését. A sört secharnak hívták. Készítési módszerük igen érdekes: agyag erjesztőüstöt használtak, amelyben a sörkenyeret becefrézték és datolyalével elkeverték. A készítés 13 üstben folyt, mindegyikben egy napig maradt a készülő sör, amely minden üstben egyre erősebb lett.

Köztudott, hogy Dionüszosz a bor istene, az azonban kevésbé, hogy eredetileg söristen volt. Ugyanis a régi görögök böjtök alkalmából árpalisztből készült italt ittak, ami a sör kezdetleges fajtája volt. Később a szőlőtermesztés fejlődésével a sör visszaszorult, és megmaradt a szegények italának. Ezt az italt zythosnak hívták, erősebb fajtáját pedig dizythosnak, amiből némi nyelvtörténeti fejlődés útján alakult ki Dionüszosz neve. Egyébként ezt a sört maga Hippokratész is gyógyszerként ajánlotta.

A rómaiak az általuk meghódított területeken, a Földközi–tenger vidékein ismerhették meg a sört. Általában barbár italnak tartották, ám ha nem volt bor, minden további nélkül megitták azt is. Maguknál a rómaiaknál nem is volt igazán sörfőzés, de provinciáikon annál inkább. Cato a gallok nemzeti italának nevezi. Ezt később Julius Caesar is megállapította, amikor i.e. 50–ben meghódította Galliát. Ám ő ezen túlmenően azt is megtudhatta, hogy a germánok kedvelt itala is a sör volt, sőt láthatta azt a népet, amely a világon elsőként hordóból csapolta a sört – a keltát.

Európában mindenütt, ahol valaha kolostorok álltak, nagyon értettek a sörhöz. A kolostori sörfőzés megindulásának egyik oka az volt, hogy a sör böjtös italként kitűnő volt, ugyanis igen nagy a laktató hatása. Még az ezredforduló előtt rögzítette a kolostori szabályzat: a folyékony kenyér nem töri meg a böjtöt. Adelheid főnöknő a 11. század végén írásban rögzítette, hogy minden apáca napi öt korsó sört kapjon.

Kezdetben a kolostorok szigorúan csak belső használatra főzték a sört. Később ellenszolgáltatás fejében jogot kaptak arra is, hogy a kolostoron kívül árusíthassanak. Ez volt az az időszak, amikor sok kolostori sörfőzde utcai bejárattal söntéseket, sörözőt nyitott. Ez igencsak felvirágoztatta anyagi helyzetüket, hiszen rájuk adót nem vethettek ki, és az árpát is méltányos áron vásárolhatták a parasztoktól. Fejlődésükre jellemző, hogy német földön a 16. században már 4–500 kolostori sörfőzde működött, de nagyon sok volt Belgiumban, Hollandiában és Franciaországban is. Nem véletlen, hogy ezekben az országokban működnek ma is a leghíresebb sörgyárak.